Játékosok, akik felülkerekedek a kaszinók esélyein

Ők azok, akik így vagy úgy, de véghez vitték azt, ami csak keveseknek sikerül – igencsak pozitív mérleggel hagyták el a kaszinókat.

Mindenki, aki átlépi egy kaszinó küszöbét, optimista hangulatban teszi azt. Rendkívül csábító ugyanis az a lehetőség, hogy végülis bárki kisétálhat onnan nyertesként is, és a játékosok meggyőzik magukat arról, hogy akár ők is lehetnek azok.  A legtöbben persze vesztesként hagyják el a helyet, hiszen minden játék úgy van matematikailag megtervezve, hogy a ház van előnyben. Azok az emberek, akiket most bemutatunk, tudták ezt, és eltökélték, hogy helyreteszik ezt a helyzetet. Legyen az akár intelligencia, akár eszesség, vagy egyenesen csalás, elhatározták, hogy nem fogják zsíros profit nélkül elhagyni a helyet. Nem véletlen, hogy a lista meglehetősen „amerikai”, hiszen sehol máshol nincs akkora múltja a szerencsejátékoknak, mint ott, az olyan szerencsejáték nagyvárosok otthonában, mint Las Vegas és Atlantic City.

Ron Harris

1995. januárjában Reid Errol McNeal dacolt a nagyjából 1 millió az 1-hez oddsszal, és övé lett az Atlantic City-ben található Bally’s Park Palace Casino Resort 100 ezer dolláros (több, mint 22 millió forintos) óriási kenó jackpotja. Az alkalmazottak gyanakvását az keltette fel, hogy McNeal szinte egyáltalán nem örült a nyereménynek, illetve, hogy nem volt nála semmilyen személyi azonosságot igazoló okmány, és készpénzben kérte a kifizetést.

A New Jerseyben érvényes jogszabályok szerint a 35 ezer dollárnál nagyobb nyereményeket hitelesíttetni kell az állami szerencsejáték hivatallal, és mikor megérkeztek a kaszinóba, két rendőrrel mentek fel McNeal hotelszobájába. Ott találták Ron Harrist is, aki azt állította, hogy ő McNeal barátja. Mikor McNeal lement, hogy válaszoljon a hivatalnokok kérdéseire, közölte hogy Harris a Nevadai Szerencsejáték Felügyelet egy számítástechnikusa. Mikor a hivatalnokok visszamentek átkutatni a hotelszobát, Harris már nem volt ott, azonban számítógép alkatrészeket valamint olyan könyveket és feljegyzéseket találtak, melyek azt részletezték, hogy hogyan lehet megverni a Bally véletlenszám generátorát.

Megtudták, hogy Harris munkája valójában az volt, hogy ellenőrizze és tesztelje a Nevada államban működő nyerőgépeket, és megbizonyosodjon arról, hogy csak olyan chipeket használnak a gépekben, melyeket az állami szerencsejáték felügyelet engedélyezett. Úgy tűnik, hogy hozzáértését, és belső információit aztán arra használta, hogy hozzáférjen a Bally kenó gépének véletlenszám generátorának programjához, majd saját számítógépével leduplikálja azokat a számításokat, melyeket a tényleges gép is elvégzett. Emiatt már előre tudta, hogy mi lesz az eredmény, és ezt az infót átadta McNealnek. 

McNealt azonnal, Harrist pedig nem sokkal később letartóztatták – és persze nem tarthatta meg az állását sem.

Gonzalo Garcia-Pelayo

A spanyol Garcia-Pelayo eredetileg zenei producer volt, de nem bizonyult benne túl sikeresnek. Ezért úgy döntött, hogy minden energiáját szenvedélyének, a rulettnek szenteli, és ő lett az első, aki a kilencvenes években sikeresen kihasználta az úgynevezett „kerék aszimmetriát”.  

Már mások is felvetették korábban a kerék aszimmetria elméletét, de addig még senki nem szerzett belőle hasznot kaszinóban. A kerék aszimmetria elmélete szerint nem minden rulettkerék pörgetésének eredménye tökéletesen véletlenszerű - minden keréknél vannak bizonyos számok, melyek nagyobb valószínűséggel forognak ki, mint mások. Ez vagy a torzításnak, vagy annak az eredménye, hogy a kerék egy alig észrevehető mértékben eltér a vízszintestől, illetve hogy az egyes számok rekeszei nem tizedmilliméterre pontosan ugyanakkorák, de a fogaskerekek működése miatt is elképzelhető.

Garcia-Pelaylo Spanyolországban kezdett el különböző kaszinókban több ezer pörgetés alatt megfigyelni egy-egy kereket. Az eredményeket feljegyezte, majd analizálta őket a számítógépével. Az adatgyűjtésbe öt gyermekét is bevonta. Mielőtt egy centet is kockáztatott volna, sok-sok megfigyelést végzett az adott keréken. Mikor úgy érezte, hogy ideje fogadni a kerék „forró számára”, az 5 százalékos házelőnyt 15 százalékos játékoselőnnyé varázsolta, és nyert. Mikor égni kezdett a talpa alatt a talaj, új kaszinót keresett, és előröl kezdte a folyamatot. Mikor Spanyolországban már minden kaszinó tudta, hogy ki ő, átment az Egyesült Államokba, és Las Vegasban folytatta a profitvadászatot. Mikor már világszerte túl jól ismertté vált a kaszinósok körében, visszavonult – de addigra már körülbelül 1,5 millió dollárja (340 millió forintja) volt a bankban. Egy kaszinó perelte csak be a veszteségei miatt, de a spanyol legfelsőbb bíróság Garcia-Pelayo javára döntött, mondván, hogy csak „a találékonyságát és a számítógépet használta. Ez minden.”

Dominic LoRiggio

LoRiggio nem véletlenül kapta az “Az aranykezű férfi” illetve „Az Uralkodó” becenevet. Éveken át tartó, sokórás gyakorlással megtanulta a „kontrollált dobást” technikáját, mellyel olyan számot lehet kidobni craps-ben, amire épp szüksége van az embernek.

A módszerrel a kockákat egy bizonyos módon kell beállítani, precízen összeszorítani, majd úgy eldobni, hogy a levegőben is együtt maradjanak,  és olyan finoman érkezzenek le az asztal hátsó részénél, amennyire csak lehetséges. Több társával együtt - Rosebud csoport néven - ők voltak az elsők, akik ezzel a technikával támadták le Las Vegas-t. A mai napig sokan úgy gondolják, hogy a kocka kontrollálása lehetetlen, de „Az Uralkodó” azt állítja, hogy megvalósítható, mégpedig egyszerű fizikai törvények segítségével.

LoRiggio végül elhagyta a csapatot, mert úgy érezte, hogy a konzervatív fogadáshoz való következetes kitartásuk visszatartja attól, hogy komoly összegeket nyerhessen. Egy híres szerencsejátékossal és íróval, Frank Scoblete-tel társult, és a kontrollált dobást használva több ezer dollárt nyertek különböző kaszinókban. Bár LoRiggio sosem csinált semmi illegálist, nagyrészt neki köszönhető, hogy sok kaszinó ma már figyeli a kontrollált dobókat, és kényszeríti őket arra, hogy más technikával dobják el a kockákat. 

LoRiggio jelenleg kockadobást oktat, tehát ha valaki meg akarja tanulni, hogy egy csomó gyakorlás után hogyan lehet több ezer dollárt keresni egy kaszinóban, lehet nála jelentkezni.

Keith Taft

Taft egy valódi elektronikai zseni volt, aki körülbelül 30 évet szánt arra, hogy olyan szerkezeteket fejlesszen ki, melyekkel megverheti a kaszinókat. Fiával, Marty-val a hetvenes években kezdte a barkácsolást, és úgy tartják, ő készített először olyan számítógépet, mely digitális videó felvételére volt alkalmas. 

1969-ben rákattant a blackjack-re, és emlékezett, hogy Edward Thorp (róla később még lesz szó) azt írta, hogy a játék matematikailag legyőzhető. Kipróbálta hát a kártyaszámolást, de nem volt sikeres benne, és ekkor döntötte el, hogy inkább számítógép segítségével kísérli meg legyőzni a kaszinókat.

Először egy 7 kilós, George nevű gépet készített, hogy segítsen neki a kártyaszámolásban. A gépet a ruhái alá rejtette valahogy, és a lábujjaival vezérelte. Mivel azonban ez a gép túl nagy és nehéz volt, később csinált egy sokkal könnyebb szerkezetet, melyet David-nek nevezett el, és meglepően jól teljesített már elsőre is. Ahogy elkezdte használni, már az első héten 40.000 dollárt nyert. Taft ezután valósággal szembeköpte a kaszinókat: 10 ezer dollárért elkezdte árulni a gépet, és betanította az embereket, hogy hogyan kell használni. Végül egy kaszinóban letartóztatták, és megtalálták a gépet, de mivel a kaszinónak és az FBI-nak a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy hogyan kell használni, és így nem tudták bebizonyítani, hogy csalásra használta,  Taft-ot minden következmény nélkül elengedték.

Keith és Marty következő találmánya a „hastévé” volt. Ez egy kis videokamera volt, melyet az öv csatjára kellett erősíteni, és így látni lehetett az osztó „hole card”-ját, vagyis azt a lapot, melyet a játékos a parti alatt lefelé fordítva tartott. A kamera a képet a játékos egy cinkosának továbbította, aki egy közeli parkolóban ült egy műholdas autóban, majd visszaküldte a játékosnak a legjobb lépést. 

Egy másik zseniális találmányuk a Thor nevű számítógép volt, ami ki tudta következtetni a kártyák pozícióját az asztalon, ha a tökéletes keverés módszerét használva keverték meg a paklit. 

1985-ben Nevadában jogszabályban tiltották meg az  elektronikus segédeszközök használatát a szerencsejátékokban – azóta akár 10 évnyi börtönbüntetéssel is sújtható az, akit ilyenen kapnak. Ez azonban már azután volt, hogy Thor évekig több ezer dollárt keresett ezekkel a módszerekkel. 

2004-ben Thort úttörő munkájáért beiktatták a Blackjack Hírességek Csarnokába.

Ida Summers

Bár első ránézésre nem tűnt kaszinó csalónak, Ida Summer a  60-as és 70-es években több tízezer dollárt zsebelt be különféle furfangokkal.

A “babrálás” volt a specialitása a blackjack asztaloknál. Ez egy olyan módszer, mikor egy rejtett kártyát hoznak az asztalra, vagy egy kártyát kivonnak a játékból, és aztán visszacsúsztatják, mikor az hasznos a játékos számára. Summers vonzereje, közvetlen stílusa és törékeny termete (160 cm magas, 45 kiló) hatásosan elterelte a figyelmet arról, ahogy könnyedén cserélgette a kártyákat az asztalon. Számos kaszinóban megfordult, annak ellenére, hogy akkoriban a kaszinóknak maffiakapcsolataik voltak, és nem bántak olyan „kedvesen” a csalókkal, mint manapság. Ezt tudván még vakmerőbbnek tűnik a következő húzása.

Summers ugyanis eggyel továbblépett, és elkezdett „hideg csomagokat” bevonni a játékba. A hideg csomag egy előre összekészített kártyacsomag, melyet a játékos hoz játékba a körben eredetileg használt kártyák helyett. Hihetetlenül veszélyes manőver így átverni a kaszinót, de Ida valahogy sikeresen tudta alkalmazni a módszert. Az a tény, hogy előtte nem volt igazán ismert női csaló, lehetővé tette, hogy egy ideig majdhogynem legyőzhetetlen legyen. Hamar legendává vált a kaszinócsalók árnyékvilágában, hiszen előtte egyetlen épeszű ember sem kísérelte meg még a hideg paklik módszerét alkalmazni. Merészsége lett a veszte is, hiszen az FBI és a szerencsejáték hivatal végül elkapta őt.

Tommy Glenn Carmichael

Tommy Glenn Carmichael - Keith Tafthoz hasonlóan - egy tehetséges egyén volt, aki bámulatosan okos szerkentyűket alkotott annak érdekében, hogy óriási fölényt szerezzen a kaszinókkal szemben. Az ő területe azonban a nyerőgép volt. A mottója az volt: „Adj egy nyerőgépet, és én feltöröm” – és nem viccelt.

Csaló karrierje 1980-ban, harmincéves korában kezdődött, mikor az „Összekötő” elnevezésű eszközzel nyert hatalmas összegeket. Ez egy meglehetősen egyszerű fémdarab volt, mely a nyerőgép pénzbedobó nyílásába helyezve nagyösszegű kifizetéseket eredményezett. A nagyobb kaszinók nem sokkal később olyan újfajta gépekkel cserélték le a régebbi típusokat, melyekben már véletlenszám generátor működött. Ennek eredményeként Carmichael a kisebb játéktermekbe tette át székhelyét, de nem sokkal később letartóztatták, és börtönbüntetésre ítélték. A börtön azonban csak megerősítette elszántságát, és mikor kiszabadult, ismét elkezdett dolgozni a csalást segítő berendezések fejlesztésén.

Kifejlesztett egy „Csúszka” és egy „Majomkéz” nevezetű szerkezetet, melyet ha becsúsztatott a gépbe, kioldott egy kapcsolót, és a pénzkiadó kiadta a pénzérméket. Mikor a nyerőgépek számítógépesítve lettek, azonnal reagált a kihívásra, és elment az egyik legnagyobb nyerőgépgyártó bemutatótermébe, mintha egy érdeklődő vevő lenne. Kinyittatta az eladóval az új gépek házát, mintha a belsejüket tanulmányozná – sőt az IGT egyik mérnöke még az összes technikai jellegű kérdésére is büszkén és örömmel válaszolt. Mindössze ennyi kellett neki ahhoz, hogy kifejlessze a „Világító pálca” nevű eszközét. Ez a 18 centi hosszú szerkentyű egy pálcából, egy kamera akkumulátorból és egy miniatűr lámpából állt, mely elvakította a gép belső szenzorát, és ezáltal az több pénzt potyogtatott. Majdhogynem lehetetlen volt, hogy a biztonsági emberek felfedezzék, ha valaki használta, mert nagyon kisméretű eszköz volt. Amellett, hogy Carmichael profitált a használatával, más csalóknak is árulta, és ezzel naponta 10 ezer dollárt is megkeresett.

1996-ban letartóztatták a pálca használata miatt, de később ejtették az ellene felhozott vádakat. A következő három évben azonban még kétszer letartóztatták különböző kaszinókban csalást elősegítő eszköz birtoklásáért. 

Carmichael ma különböző kaszinóknál dolgozik konzultánsként, és meglehetősen ironikus módon csalást megakadályozó szerkezeteket gyárt. 

Louis “The Coin” Colavecchio

A kilencvenes évek végén több állam bűnüldöző szerve, az FBI és a titkosszolgálat megrohamozta Louis Colavecchio házát. Ott és ortopéd segédeszközökkel foglalkozó vállalkozásában több ezer nyerőgép tokent találtak, melyek látszólag Észak-Amerika tucatnyi kaszinójából származtak.

Colavecchio-t az különböztette meg a többi hamisítótól, hogy ő tulajdonképpen bármit le tudott duplikálni fémből vagy kőből. A nála talált nyerőgép zsetonok nem egyszerűen hamisítványok voltak, hanem minden szempontból tökéletesen ugyanolyanok, mint az eredetiek; valójában ugyanazok voltak. Ahhoz, hogy „A Zseton” becenevű Colavecchio ezt megcsinálhassa, néhány komoly, speciális berendezésre volt szüksége. Ezek között a nehezen beszerezhető dolgok közt olyanok voltak, mint: réz, nikkel, cink, lézer vágószerszámok, és egy 150 tonnás présgép Olaszországból.

Olyan nagyszerű volt a területén, hogy mikor a rendőrök elvitték a zsetonokat az egyik kaszinóba, az ottani biztonsági szakemberek el sem hitték, hogy hamisítványok. Jó néhány kaszinót megtizedelt Las Vegasban mielőtt a bűnüldöző szervek egyáltalán felfogták volna, hogy bűneset történt. Végül akkor figyeltek fel rá, mikor a kaszinók leltárában nagy zsetontöbblet mutatkozott, Colavecchio pedig gyanúsan nagy zsetonmennyiséget váltott készpénzre.

Hetekbe telt, mire kiszámolták, hogy mennyit is lopott „A Zseton” attól a tucatnyi kaszinótól, melyekhez zsetonokat gyártott. Lehetetlen volt kideríteni a pontos összeget, mivel a Las Vegasiak még azt sem voltak hajlandóak beismerni, hogy átverték őket. A becslések 100 és 500 ezer dollárról szóltak, és egyértelmű volt, hogy nem állt szándékában lassítani. 

A kormánynak egy kétemeletes raktárt kellett bérelnie a Colavecchio-tól lefoglalt bizonyítékok számára. Végül vádalkut kötöttek, mikor Colavecchio beleegyezett, hogy megmutatja a bűnüldöző szerveknek, hogy pontosan hogyan is dolgozott, hogy segítsen megakadályozni a hasonló eseteket a jövőben.

MIT Blackjack Team

Talán ők a leghíresebbek a tízek közül. Több könyvet is írtak róluk, 2008-ban még film is készült a történetről. Az egész a kilencvenes évek közepén kezdődött, egy iskola utáni klubként a Massachusettsi Műszaki Egyetemen (MIT). A csoport akkor indult el a hírnév felé, mikor ezek a briliáns diákok elhatározták, hogy statisztikai alapon működő rendszert használnak a blackjack játék legyőzésére. 

A csoportban kezdetben résztvevő diákok, és a bevont külsősök egy idő után verbuváló kampányba kezdtek - még szórólapokat is osztogattak a kampusz területén. A jelentkezőket vizsgáztatták, és csak a legalkalmasabbak kerülhettek be a csapatba, akiknek aztán aprólékosan betanították a rendszert. A rendszer maga a kártyaszámolás volt, ami, ha jól csinálják, csekély, de mégis tekintélyes előnyt biztosít a játékosnak. Az ötlet nem volt új, és már előttük is több ezren próbálkoztak vele, az MIT csapat azonban tényleg új szintre emelte a módszert.

Kaszinó maketteket készítettek, elemezték a környezetet, csoport-alapú megközelítést alkalmaztak. Ez a komplex rendszer minimalizálta a lebukás esélyét, maximalizálta a lehetőségeket, és álcázta azokat a fogadási mintákat, melyek elválaszthatatlanok a kártyaszámolás módszerétől. A kaszinók ekkorra már tapasztaltak voltak a számolók azonosításában, és megkeserítették az életüket, de roppant nehéz dolguk volt, ha a csoport megfelelően elkendőzte a tevékenységét. Rengeteg, fárasztó hosszú órát töltöttek a rendszer tökéletesítésével, és minden csapattagnak egy meglehetősen kemény vizsgán kellett átmennie, mielőtt élesben is engedték volna egy kaszinóban játszani.

Illegális kártyajátékokkal kezdtek, hogy megnyugtassák magukat, hogy a számításaik és a módszereik tényleg működnek a valódi, éles körülmények között is. Mikor megbizonyosodtak erről, pénzügyi hátteret szereztek anonim befektetőktől, és Strategic Investments (Stratégiai Befektetések) néven létrehoztak egy saját vállalatot. Ezután több tízezer dolláros bankegyenleggel megrohamozták a Vegasi kaszinókat. A hatás nagyobb volt, mint amit vártak – a bevétel messze meghaladta eredeti céljukat. Egyetlen hétvége alatt 400 ezer dollár (90 millió forint) nyereményt tettek zsebre.

Egy idő után felfigyeltek rájuk, elkezdték akadályozni a csapat munkáját, és arra kényszerültek, hogy kisebb kaszinókba tegyék át székhelyüket. Végül Európában is próbát tettek, de hírük oda is követte őket. Miután többször összetűzésbe kerültek a hatóságokkal, az eredeti csapattagok kiléptek. Új diákok csatlakoztak, de a kaszinók ekkor már világszerte tudtak az MIT-sekről, az egyetemi évkönyvből származó fotóikat megosztották egy adatbázisban, és ez végérvényesen véget vetett a csapat uralmának.

Összességében a csoport tagjai pár év alatt több, mint 5 millió dollár (több, mint 1 milliárd forint) profitot értek el, és a modern kultúra legendás tagjaivá váltak.

Richard Marcus

Marcus a legvérbelibb csaló a kaszinók történetében. Kezdetben csupán a szerencsejátékból akart megélni, de aztán hamarosan a híd alatt találta magát. Ekkor összeszedte magát, és blackjack illetve baccarat osztó lett, azonban míg az asztal másik oldalán állt, sötét gondolatok férkőztek a fejébe. Ezek az ötletek aztán megvalósultak, gyümölcsözővé váltak, és ez cserébe persze megbosszulta a kaszinókat.

Egy egyszerű, de annál nehezebben kivitelezhető módszer tette Marcust elit csalóvá. A módszert „Savannah”-nak nevezte el, és rulettasztalnál való olyan, alacsony névértékű zsetonokkal megjátszott tétekre alapult, mint például három 5 dolláros – tehát semmi olyasmi, ami felkeltené bárkinek a figyelmét. Ha nyert, nagyon izgatott lett, ordítozott, kiabált, kezét a magasba emelve integetett. Az osztó ilyenkor megzavarodott, hogy miért ilyen lelkes a játékos, mikor csak egy kis összeget nyert. Marcus ekkor jelezte, hogy egy barna 500 dolláros zseton is van a három 5 dolláros alatt, és mikor a dealer felemelte a felső hármat, ő maga is láthatta, hogy tényleg ott van egy 500 dolláros is.

Ellenben, ha Marcus veszített, megvárta, hogy az osztó a kerék felé forduljon, és akkor gyorsan, lopva eltávolította az 500 dolláros zsetont a kupac aljáról, és így csak 15 dollárral lett rövidebb. Kezdetleges, de ugyanakkor briliáns optikai illúzió volt az egész. A kisebb névértékű zsetonok egy icipicivel előrébb voltak csúsztatva, hogy elfedjék a nagyobb összegűt; az osztó egész addig nem látta a barna zsetont, míg a játékos nem akarta. 

A zsetonok kicserélésének ötlete nem volt új. Ami Marcus módszerét olyan innovatívvá tette, az az volt, hogy ő ellenkező irányban alkalmazta, mint ahogy mások próbálkoztak. Korábban a zsetonokkal manipuláló csalók kicsiben fogadtak, és ha nyertek, lopva hozzátettek még pár zsetont az eredeti téthez. Marcus naggyal kezdett, aztán kicsire cserélte, ha veszített. Nem tűnik drasztikus módosításnak, de a kaszinók sosem találkoztak még ilyennel, és nem figyeltek rá, hiszen a biztonsági embereket arra tanították, hogy csak a nyereményekre figyeljenek. Marcus nyereményei pedig teljességgel törvényesek voltak – a veszteségei nem voltak azok!  Fénykorában Marcus 5000 dolláros zsetont rejtett 100 dollárosok alá - végül aztán lebukott, és vádat emeltek ellene, de akkora már közel 5 millió dollárt csalt ki világszerte a kaszinóktól. 

Jelenleg szerencsejátékkal kapcsolatos könyveket árul, és weblapja szerint még midig érdekelt a kaszinócsalásokban, de olyan módon, mellyel állítólag sosem bukhat le a bűnüldöző szervek előtt.

Edward Thorp

A kártyaszámolás atyja. Nemcsak azért, mert sikeresen használta valódi, éles szituációkban, hanem mert ő volt az, aki az eredeti rendszert kitalálta. Matematikaprofesszor volt, aki fizikából is mesterfokú diplomát szerzett, és átlag feletti intelligenciával rendelkezett.

Felnőttként, a hatvanas évek elején Thorp nagyjából semmit sem tudott a kaszinójátékokról, és a szerencsejátékok világáról. Azonban mikor egy barátja, Claude Shannon elvitte őt és feleségét Las Vegasba, érdekelni kezdte a blackjack, és miután egy párszor játszott, meggyőződött arról, hogy van egy matematikai módszer, mellyel a játékos előnyhöz juthat.

Szisztematikusan áttanulmányozta a játékot, minden szempontból alaposan megvizsgálta. Az egyetemi számítógép segítségével több milliárd blackjack kezet szimulált le, hogy még jobban elmerüljön a játék matematikájában. Ezekkel a számításokkal és megfigyelésekkel kialakított egy rendszert, ami „azokkal a variációkkal számol, melyek bizonyos kezek kijátszása után bennmaradt kártyákkal lehetségesek voltak”. Lényegében rájött, hogy a kisebb kártyák előnyösebbek az osztó számára, és mikor ezeket kijátsszák, az előny a játékosé lett, így nagyobb összeget kell feltenniük.  Ugyanígy, a nagyobb kártyák előnyösebbek a játékosnak, és mikor ezeket kijátsszák, az előny a házra vagy az osztóra száll, így kevesebb pénzt kell feltenni. Ezzel a módszerrel Thorp kiszámolta, hogy a játékosnak 1-5 százalék előnye lehet a házzal szemben.

Thorp és Shannon sorra járták a kaszinókat, és mindenhonnan teli zsebbel távoztak. Egy átlagos hétvégén mai értéken 70 ezer dollárt (15 millió forintot) is megkerestek. A szerencsejáték ipar nem volt ellenfél Thorp hibátlan kártyaszámolási módszere számára. A kártyaszámolás számukra végülis még nem is létezett, így fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik. Mikor elkezdett szokatlanul magas összegeket nyerni, a kaszinók főnökei, felfigyeltek Thorpra, és legtöbbjük meg volt róla győződve, hogy csal. Folyamatosan figyelték játék közben, áttanulmányozták a játékáról készített videofelvételeket, de semmi gyanúsat nem láttak rajta. Néhány kaszinó egy idő után megkérte Thorp-ot, hogy távozzon, mert egész egyszerűen túl sokat nyert, és még mindig nem tudták, hogy hogyan. 

1962-ben Thorp megírta a “Beat the Dealer” című könyvét, melyben részletesen bemutatta a „tizes számláló” rendszerét. A könyv egyből nagy siker, és modern klasszikus lett, eladásaiból is csinos kis vagyont gyűjtött. 1966-ban megírta a második kiadást is, melyben bonyolultabb rendszereket is bemutatott. Érdemes megjegyezni, hogy a kártyaszámolás hirtelen robbanása tulajdonképpen a kaszinók javára dolgozott, hiszen a legtöbben, akik kipróbálták, nem tudták olyan sikeresen alkalmazni, mint Thorp. 

Szerencsejátékos kirándulása után Thorp a tőzsdén alkalmazta matematikai zsenijét, és hatalmas vagyont szerzett értékpapírokból és a fedezeti alapokból. 

A szerencsejátékokra maradandó hatása volt, hiszen ötlete és eljárása az alapja a ma létező összes kártyaszámolási rendszernek, köztük a fentebb említett MIT-s csapat szisztémájának is. Kaszinók feletti dominanciája, és forradalmi gondolkodásmódja elismeréseképpen Thorp volt az egyike annak a hét embernek, akit beiktattak a Blackjack Hírességek Csarnokába.