Tíz játékos, aki legyőzte a kaszinót

Ők azok, akik így vagy úgy, de véghezvitték azt, ami csak keveseknek sikerül – igencsak pozitív mérleggel hagyták el a kaszinókat.

 

Mindenki, aki átlépi egy kaszinó küszöbét, optimista hangulatban teszi azt. Rendkívül csábító ugyanis az a lehetőség, hogy végülis bárki kisétálhat onnan nyertesként is, és a játékosok meggyőzik magukat arról, hogy akár ők is lehetnek azok.  A legtöbben persze vesztesként hagyják el a helyet, hiszen minden játék úgy van matematikailag megtervezve, hogy a ház van előnyben. Azok az emberek, akiket most bemutatunk, tudták ezt, és eltökélték, hogy helyreteszik ezt a helyzetet. Legyen az akár intelligencia, akár eszesség, vagy egyenesen csalás, elhatározták, hogy nem fogják zsíros profit nélkül elhagyni a helyet. Nem véletlen, hogy a lista meglehetősen „amerikai”, hiszen sehol máshol nincs akkora múltja a szerencsejátékoknak, mint ott, az olyan szerencsejáték nagyvárosok otthonában, mint Las Vegas és Atlantic City.

 

10 - Ron Harris

 

1995. januárjában Reid Errol McNeal dacolt a nagyjából 1 millió az 1-hez oddsszal, és övé lett az Atlantic City-ben található Bally’s Park Palace Casino Resort 100 ezer dolláros (több, mint 22 millió forintos) óriási kenó jackpotja. Az alkalmazottak gyanakvását az keltette fel, hogy McNeal szinte egyáltalán nem örült a nyereménynek, illetve, hogy nem volt nála semmilyen személyi azonosságot igazoló okmány, és készpénzben kérte a kifizetést.

A New Jerseyben érvényes jogszabályok szerint a 35 ezer dollárnál nagyobb nyereményeket hitelesíttetni kell az állami szerencsejáték hivatallal, és mikor megérkeztek a kaszinóba, két rendőrrel mentek fel McNeal hotelszobájába. Ott találták Ron Harrist is, aki azt állította, hogy ő McNeal barátja. Mikor McNeal lement, hogy válaszoljon a hivatalnokok kérdéseire, közölte hogy Harris a Nevadai Szerencsejáték Felügyelet egy számítástechnikusa. Mikor a hivatalnokok visszamentek átkutatni a hotelszobát, Harris már nem volt ott, azonban számítógép alkatrészeket valamint olyan könyveket és feljegyzéseket találtak, melyek azt részletezték, hogy hogyan lehet megverni a Bally véletlenszám generátorát.

Megtudták, hogy Harris munkája valójában az volt, hogy ellenőrizze és tesztelje a Nevada államban működő nyerőgépeket, és megbizonyosodjon arról, hogy csak olyan chipeket használnak a gépekben, melyeket az állami szerencsejáték felügyelet engedélyezett. Úgy tűnik, hogy hozzáértését, és belső információit aztán arra használta, hogy hozzáférjen a Bally kenó gépének véletlenszám generátorának programjához, majd saját számítógépével leduplikálja azokat a számításokat, melyeket a tényleges gép is elvégzett. Emiatt már előre tudta, hogy mi lesz az eredmény, és ezt az infót átadta McNealnek. 

McNealt azonnal, Harrist pedig nem sokkal később letartóztatták – és persze nem tarthatta meg az állását sem.

 

9 - Gonzalo Garcia-Pelayo

 

A spanyol Garcia-Pelayo eredetileg zenei producer volt, de nem bizonyult benne túl sikeresnek. Ezért úgy döntött, hogy minden energiáját szenvedélyének, a rulettnek szenteli, és ő lett az első, aki a kilencvenes években sikeresen kihasználta az úgynevezett „kerék aszimmetriát”.  

Már mások is felvetették korábban a kerék aszimmetria elméletét, de addig még senki nem szerzett belőle hasznot kaszinóban. A kerék aszimmetria elmélete szerint nem minden rulettkerék pörgetésének eredménye tökéletesen véletlenszerű - minden keréknél vannak bizonyos számok, melyek nagyobb valószínűséggel forognak ki, mint mások. Ez vagy a torzításnak, vagy annak az eredménye, hogy a kerék egy alig észrevehető mértékben eltér a vízszintestől, illetve hogy az egyes számok rekeszei nem tizedmilliméterre pontosan ugyanakkorák, de a fogaskerekek működése miatt is elképzelhető.

Garcia-Pelaylo Spanyolországban kezdett el különböző kaszinókban több ezer pörgetés alatt megfigyelni egy-egy kereket. Az eredményeket feljegyezte, majd analizálta őket a számítógépével. Az adatgyűjtésbe öt gyermekét is bevonta. Mielőtt egy centet is kockáztatott volna, sok-sok megfigyelést végzett az adott keréken. Mikor úgy érezte, hogy ideje fogadni a kerék „forró számára”, az 5 százalékos házelőnyt 15 százalékos játékoselőnnyé varázsolta, és nyert. Mikor égni kezdett a talpa alatt a talaj, új kaszinót keresett, és előröl kezdte a folyamatot. Mikor Spanyolországban már minden kaszinó tudta, hogy ki ő, átment az Egyesült Államokba, és Las Vegasban folytatta a profitvadászatot. Mikor már világszerte túl jól ismertté vált a kaszinósok körében, visszavonult – de addigra már körülbelül 1,5 millió dollárja (340 millió forintja) volt a bankban. Egy kaszinó perelte csak be a veszteségei miatt, de a spanyol legfelsőbb bíróság Garcia-Pelayo javára döntött, mondván, hogy csak „a találékonyságát és a számítógépet használta. Ez minden.”

 

8 - Dominic LoRiggio

 

LoRiggio nem véletlenül kapta az “Az aranykezű férfi” illetve „Az Uralkodó” becenevet. Éveken át tartó, sokórás gyakorlással megtanulta a „kontrollált dobást” technikáját, mellyel olyan számot lehet kidobni craps-ben, amire épp szüksége van az embernek.

A módszerrel a kockákat egy bizonyos módon kell beállítani, precízen összeszorítani, majd úgy eldobni, hogy a levegőben is együtt maradjanak,  és olyan finoman érkezzenek le az asztal hátsó részénél, amennyire csak lehetséges. Több társával együtt - Rosebud csoport néven - ők voltak az elsők, akik ezzel a technikával támadták le Las Vegas-t. A mai napig sokan úgy gondolják, hogy a kocka kontrollálása lehetetlen, de „Az Uralkodó” azt állítja, hogy megvalósítható, mégpedig egyszerű fizikai törvények segítségével.

LoRiggio végül elhagyta a csapatot, mert úgy érezte, hogy a konzervatív fogadáshoz való következetes kitartásuk visszatartja attól, hogy komoly összegeket nyerhessen. Egy híres szerencsejátékossal és íróval, Frank Scoblete-tel társult, és a kontrollált dobást használva több ezer dollárt nyertek különböző kaszinókban. Bár LoRiggio sosem csinált semmi illegálist, nagyrészt neki köszönhető, hogy sok kaszinó ma már figyeli a kontrollált dobókat, és kényszeríti őket arra, hogy más technikával dobják el a kockákat. 

LoRiggio jelenleg kockadobást oktat, tehát ha valaki meg akarja tanulni, hogy egy csomó gyakorlás után hogyan lehet több ezer dollárt keresni egy kaszinóban, lehet nála jelentkezni.

 

7 - Keith Taft

 

Taft egy valódi elektronikai zseni volt, aki körülbelül 30 évet szánt arra, hogy olyan szerkezeteket fejlesszen ki, melyekkel megverheti a kaszinókat. Fiával, Marty-val a hetvenes években kezdte a barkácsolást, és úgy tartják, ő készített először olyan számítógépet, mely digitális videó felvételére volt alkalmas. 

1969-ben rákattant a blackjack-re, és emlékezett, hogy Edward Thorp (róla később még lesz szó) azt írta, hogy a játék matematikailag legyőzhető. Kipróbálta hát a kártyaszámolást, de nem volt sikeres benne, és ekkor döntötte el, hogy inkább számítógép segítségével kísérli meg legyőzni a kaszinókat.

Először egy 7 kilós, George nevű gépet készített, hogy segítsen neki a kártyaszámolásban. A gépet a ruhái alá rejtette valahogy, és a lábujjaival vezérelte. Mivel azonban ez a gép túl nagy és nehéz volt, később csinált egy sokkal könnyebb szerkezetet, melyet David-nek nevezett el, és meglepően jól teljesített már elsőre is. Ahogy elkezdte használni, már az első héten 40.000 dollárt nyert. Taft ezután valósággal szembeköpte a kaszinókat: 10 ezer dollárért elkezdte árulni a gépet, és betanította az embereket, hogy hogyan kell használni. Végül egy kaszinóban letartóztatták, és megtalálták a gépet, de mivel a kaszinónak és az FBI-nak a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy hogyan kell használni, és így nem tudták bebizonyítani, hogy csalásra használta,  Taft-ot minden következmény nélkül elengedték.

Keith és Marty következő találmánya a „hastévé” volt. Ez egy kis videokamera volt, melyet az öv csatjára kellett erősíteni, és így látni lehetett az osztó „hole card”-ját, vagyis azt a lapot, melyet a játékos a parti alatt lefelé fordítva tartott. A kamera a képet a játékos egy cinkosának továbbította, aki egy közeli parkolóban ült egy műholdas autóban, majd visszaküldte a játékosnak a legjobb lépést. 

Egy másik zseniális találmányuk a Thor nevű számítógép volt, ami ki tudta következtetni a kártyák pozícióját az asztalon, ha a tökéletes keverés módszerét használva keverték meg a paklit. 

1985-ben Nevadában jogszabályban tiltották meg az  elektronikus segédeszközök használatát a szerencsejátékokban – azóta akár 10 évnyi börtönbüntetéssel is sújtható az, akit ilyenen kapnak. Ez azonban már azután volt, hogy Thor évekig több ezer dollárt keresett ezekkel a módszerekkel. 

2004-ben Thort úttörő munkájáért beiktatták a Blackjack Hírességek Csarnokába.

  

6 - Ida Summers

 

Bár első ránézésre nem tűnt kaszinó csalónak, Ida Summer a  60-as és 70-es években több tízezer dollárt zsebelt be különféle furfangokkal.

A “babrálás” volt a specialitása a blackjack asztaloknál. Ez egy olyan módszer, mikor egy rejtett kártyát hoznak az asztalra, vagy egy kártyát kivonnak a játékból, és aztán visszacsúsztatják, mikor az hasznos a játékos számára. Summers vonzereje, közvetlen stílusa és törékeny termete (160 cm magas, 45 kiló) hatásosan elterelte a figyelmet arról, ahogy könnyedén cserélgette a kártyákat az asztalon. Számos kaszinóban megfordult, annak ellenére, hogy akkoriban a kaszinóknak maffiakapcsolataik voltak, és nem bántak olyan „kedvesen” a csalókkal, mint manapság. Ezt tudván még vakmerőbbnek tűnik a következő húzása.

Summers ugyanis eggyel továbblépett, és elkezdett „hideg csomagokat” bevonni a játékba. A hideg csomag egy előre összekészített kártyacsomag, melyet a játékos hoz játékba a körben eredetileg használt kártyák helyett. Hihetetlenül veszélyes manőver így átverni a kaszinót, de Ida valahogy sikeresen tudta alkalmazni a módszert. Az a tény, hogy előtte nem volt igazán ismert női csaló, lehetővé tette, hogy egy ideig majdhogynem legyőzhetetlen legyen. Hamar legendává vált a kaszinócsalók árnyékvilágában, hiszen előtte egyetlen épeszű ember sem kísérelte meg még a hideg paklik módszerét alkalmazni. Merészsége lett a veszte is, hiszen az FBI és a szerencsejáték hivatal végül elkapta őt.

 

5 - Tommy Glenn Carmichael

 

Tommy Glenn Carmichael - Keith Tafthoz hasonlóan - egy tehetséges egyén volt, aki bámulatosan okos szerkentyűket alkotott annak érdekében, hogy óriási fölényt szerezzen a kaszinókkal szemben. Az ő területe azonban a nyerőgép volt. A mottója az volt: „Adj egy nyerőgépet, és én feltöröm” – és nem viccelt.

Csaló karrierje 1980-ban, harmincéves korában kezdődött, mikor az „Összekötő” elnevezésű eszközzel nyert hatalmas összegeket. Ez egy meglehetősen egyszerű fémdarab volt, mely a nyerőgép pénzbedobó nyílásába helyezve nagyösszegű kifizetéseket eredményezett. A nagyobb kaszinók nem sokkal később olyan újfajta gépekkel cserélték le a régebbi típusokat, melyekben már véletlenszám generátor működött. Ennek eredményeként Carmichael a kisebb játéktermekbe tette át székhelyét, de nem sokkal később letartóztatták, és börtönbüntetésre ítélték. A börtön azonban csak megerősítette elszántságát, és mikor kiszabadult, ismét elkezdett dolgozni a csalást segítő berendezések fejlesztésén.

Kifejlesztett egy „Csúszka” és egy „Majomkéz” nevezetű szerkezetet, melyet ha becsúsztatott a gépbe, kioldott egy kapcsolót, és a pénzkiadó kiadta a pénzérméket. Mikor a nyerőgépek számítógépesítve lettek, azonnal reagált a kihívásra, és elment az egyik legnagyobb nyerőgépgyártó bemutatótermébe, mintha egy érdeklődő vevő lenne. Kinyittatta az eladóval az új gépek házát, mintha a belsejüket tanulmányozná – sőt az IGT egyik mérnöke még az összes technikai jellegű kérdésére is büszkén és örömmel válaszolt. Mindössze ennyi kellett neki ahhoz, hogy kifejlessze a „Világító pálca” nevű eszközét. Ez a 18 centi hosszú szerkentyű egy pálcából, egy kamera akkumulátorból és egy miniatűr lámpából állt, mely elvakította a gép belső szenzorát, és ezáltal az több pénzt potyogtatott. Majdhogynem lehetetlen volt, hogy a biztonsági emberek felfedezzék, ha valaki használta, mert nagyon kisméretű eszköz volt. Amellett, hogy Carmichael profitált a használatával, más csalóknak is árulta, és ezzel naponta 10 ezer dollárt is megkeresett.

1996-ban letartóztatták a pálca használata miatt, de később ejtették az ellene felhozott vádakat. A következő három évben azonban még kétszer letartóztatták különböző kaszinókban csalást elősegítő eszköz birtoklásáért. 

Carmichael ma különböző kaszinóknál dolgozik konzultánsként, és meglehetősen ironikus módon csalást megakadályozó szerkezeteket gyárt. 

 

4 - Louis “The Coin” Colavecchio

 

A kilencvenes évek végén több állam bűnüldöző szerve, az FBI és a titkosszolgálat megrohamozta Louis Colavecchio házát. Ott és ortopéd segédeszközökkel foglalkozó vállalkozásában több ezer nyerőgép tokent találtak, melyek látszólag Észak-Amerika tucatnyi kaszinójából származtak.

Colavecchio-t az különböztette meg a többi hamisítótól, hogy ő tulajdonképpen bármit le tudott duplikálni fémből vagy kőből. A nála talált nyerőgép zsetonok nem egyszerűen hamisítványok voltak, hanem minden szempontból tökéletesen ugyanolyanok, mint az eredetiek; valójában ugyanazok voltak. Ahhoz, hogy „A Zseton” becenevű Colavecchio ezt megcsinálhassa, néhány komoly, speciális berendezésre volt szüksége. Ezek között a nehezen beszerezhető dolgok közt olyanok voltak, mint: réz, nikkel, cink, lézer vágószerszámok, és egy 150 tonnás présgép Olaszországból.

Olyan nagyszerű volt a területén, hogy mikor a rendőrök elvitték a zsetonokat az egyik kaszinóba, az ottani biztonsági szakemberek el sem hitték, hogy hamisítványok. Jó néhány kaszinót megtizedelt Las Vegasban mielőtt a bűnüldöző szervek egyáltalán felfogták volna, hogy bűneset történt. Végül akkor figyeltek fel rá, mikor a kaszinók leltárában nagy zsetontöbblet mutatkozott, Colavecchio pedig gyanúsan nagy zsetonmennyiséget váltott készpénzre.

Hetekbe telt, mire kiszámolták, hogy mennyit is lopott „A Zseton” attól a tucatnyi kaszinótól, melyekhez zsetonokat gyártott. Lehetetlen volt kideríteni a pontos összeget, mivel a Las Vegasiak még azt sem voltak hajlandóak beismerni, hogy átverték őket. A becslések 100 és 500 ezer dollárról szóltak, és egyértelmű volt, hogy nem állt szándékában lassítani. 

A kormánynak egy kétemeletes raktárt kellett bérelnie a Colavecchio-tól lefoglalt bizonyítékok számára. Végül vádalkut kötöttek, mikor Colavecchio beleegyezett, hogy megmutatja a bűnüldöző szerveknek, hogy pontosan hogyan is dolgozott, hogy segítsen megakadályozni a hasonló eseteket a jövőben.

 

3 - MIT Blackjack Team

 

Talán ők a leghíresebbek a tízek közül. Több könyvet is írtak róluk, 2008-ban még film is készült a történetről. Az egész a kilencvenes évek közepén kezdődött, egy iskola utáni klubként a Massachusettsi Műszaki Egyetemen (MIT). A csoport akkor indult el a hírnév felé, mikor ezek a briliáns diákok elhatározták, hogy statisztikai alapon működő rendszert használnak a blackjack játék legyőzésére. 

A csoportban kezdetben résztvevő diákok, és a bevont külsősök egy idő után verbuváló kampányba kezdtek - még szórólapokat is osztogattak a kampusz területén. A jelentkezőket vizsgáztatták, és csak a legalkalmasabbak kerülhettek be a csapatba, akiknek aztán aprólékosan betanították a rendszert. A rendszer maga a kártyaszámolás volt, ami, ha jól csinálják, csekély, de mégis tekintélyes előnyt biztosít a játékosnak. Az ötlet nem volt új, és már előttük is több ezren próbálkoztak vele, az MIT csapat azonban tényleg új szintre emelte a módszert.

Kaszinó maketteket készítettek, elemezték a környezetet, csoport-alapú megközelítést alkalmaztak. Ez a komplex rendszer minimalizálta a lebukás esélyét, maximalizálta a lehetőségeket, és álcázta azokat a fogadási mintákat, melyek elválaszthatatlanok a kártyaszámolás módszerétől. A kaszinók ekkorra már tapasztaltak voltak a számolók azonosításában, és megkeserítették az életüket, de roppant nehéz dolguk volt, ha a csoport megfelelően elkendőzte a tevékenységét. Rengeteg, fárasztó hosszú órát töltöttek a rendszer tökéletesítésével, és minden csapattagnak egy meglehetősen kemény vizsgán kellett átmennie, mielőtt élesben is engedték volna egy kaszinóban játszani.

Illegális kártyajátékokkal kezdtek, hogy megnyugtassák magukat, hogy a számításaik és a módszereik tényleg működnek a valódi, éles körülmények között is. Mikor megbizonyosodtak erről, pénzügyi hátteret szereztek anonim befektetőktől, és Strategic Investments (Stratégiai Befektetések) néven létrehoztak egy saját vállalatot. Ezután több tízezer dolláros bankegyenleggel megrohamozták a Vegasi kaszinókat. A hatás nagyobb volt, mint amit vártak – a bevétel messze meghaladta eredeti céljukat. Egyetlen hétvége alatt 400 ezer dollár (90 millió forint) nyereményt tettek zsebre.

Egy idő után felfigyeltek rájuk, elkezdték akadályozni a csapat munkáját, és arra kényszerültek, hogy kisebb kaszinókba tegyék át székhelyüket. Végül Európában is próbát tettek, de hírük oda is követte őket. Miután többször összetűzésbe kerültek a hatóságokkal, az eredeti csapattagok kiléptek. Új diákok csatlakoztak, de a kaszinók ekkor már világszerte tudtak az MIT-sekről, az egyetemi évkönyvből származó fotóikat megosztották egy adatbázisban, és ez végérvényesen véget vetett a csapat uralmának.

Összességében a csoport tagjai pár év alatt több, mint 5 millió dollár (több, mint 1 milliárd forint) profitot értek el, és a modern kultúra legendás tagjaivá váltak.

 

2 - Richard Marcus

 

Marcus a legvérbelibb csaló a kaszinók történetében. Kezdetben csupán a szerencsejátékból akart megélni, de aztán hamarosan a híd alatt találta magát. Ekkor összeszedte magát, és blackjack illetve baccarat osztó lett, azonban míg az asztal másik oldalán állt, sötét gondolatok férkőztek a fejébe. Ezek az ötletek aztán megvalósultak, gyümölcsözővé váltak, és ez cserébe persze megbosszulta a kaszinókat.

Egy egyszerű, de annál nehezebben kivitelezhető módszer tette Marcust elit csalóvá. A módszert „Savannah”-nak nevezte el, és rulettasztalnál való olyan, alacsony névértékű zsetonokkal megjátszott tétekre alapult, mint például három 5 dolláros – tehát semmi olyasmi, ami felkeltené bárkinek a figyelmét. Ha nyert, nagyon izgatott lett, ordítozott, kiabált, kezét a magasba emelve integetett. Az osztó ilyenkor megzavarodott, hogy miért ilyen lelkes a játékos, mikor csak egy kis összeget nyert. Marcus ekkor jelezte, hogy egy barna 500 dolláros zseton is van a három 5 dolláros alatt, és mikor a dealer felemelte a felső hármat, ő maga is láthatta, hogy tényleg ott van egy 500 dolláros is.

Ellenben, ha Marcus veszített, megvárta, hogy az osztó a kerék felé forduljon, és akkor gyorsan, lopva eltávolította az 500 dolláros zsetont a kupac aljáról, és így csak 15 dollárral lett rövidebb. Kezdetleges, de ugyanakkor briliáns optikai illúzió volt az egész. A kisebb névértékű zsetonok egy icipicivel előrébb voltak csúsztatva, hogy elfedjék a nagyobb összegűt; az osztó egész addig nem látta a barna zsetont, míg a játékos nem akarta. 

A zsetonok kicserélésének ötlete nem volt új. Ami Marcus módszerét olyan innovatívvá tette, az az volt, hogy ő ellenkező irányban alkalmazta, mint ahogy mások próbálkoztak. Korábban a zsetonokkal manipuláló csalók kicsiben fogadtak, és ha nyertek, lopva hozzátettek még pár zsetont az eredeti téthez. Marcus naggyal kezdett, aztán kicsire cserélte, ha veszített. Nem tűnik drasztikus módosításnak, de a kaszinók sosem találkoztak még ilyennel, és nem figyeltek rá, hiszen a biztonsági embereket arra tanították, hogy csak a nyereményekre figyeljenek. Marcus nyereményei pedig teljességgel törvényesek voltak – a veszteségei nem voltak azok!  Fénykorában Marcus 5000 dolláros zsetont rejtett 100 dollárosok alá - végül aztán lebukott, és vádat emeltek ellene, de akkora már közel 5 millió dollárt csalt ki világszerte a kaszinóktól. 

Jelenleg szerencsejátékkal kapcsolatos könyveket árul, és weblapja szerint még midig érdekelt a kaszinócsalásokban, de olyan módon, mellyel állítólag sosem bukhat le a bűnüldöző szervek előtt.

 

1 - Edward Thorp

 

A kártyaszámolás atyja. Nemcsak azért, mert sikeresen használta valódi, éles szituációkban, hanem mert ő volt az, aki az eredeti rendszert kitalálta. Matematikaprofesszor volt, aki fizikából is mesterfokú diplomát szerzett, és átlag feletti intelligenciával rendelkezett.

Felnőttként, a hatvanas évek elején Thorp nagyjából semmit sem tudott a kaszinójátékokról, és a szerencsejátékok világáról. Azonban mikor egy barátja, Claude Shannon elvitte őt és feleségét Las Vegasba, érdekelni kezdte a blackjack, és miután egy párszor játszott, meggyőződött arról, hogy van egy matematikai módszer, mellyel a játékos előnyhöz juthat.

Szisztematikusan áttanulmányozta a játékot, minden szempontból alaposan megvizsgálta. Az egyetemi számítógép segítségével több milliárd blackjack kezet szimulált le, hogy még jobban elmerüljön a játék matematikájában. Ezekkel a számításokkal és megfigyelésekkel kialakított egy rendszert, ami „azokkal a variációkkal számol, melyek bizonyos kezek kijátszása után bennmaradt kártyákkal lehetségesek voltak”. Lényegében rájött, hogy a kisebb kártyák előnyösebbek az osztó számára, és mikor ezeket kijátsszák, az előny a játékosé lett, így nagyobb összeget kell feltenniük.  Ugyanígy, a nagyobb kártyák előnyösebbek a játékosnak, és mikor ezeket kijátsszák, az előny a házra vagy az osztóra száll, így kevesebb pénzt kell feltenni. Ezzel a módszerrel Thorp kiszámolta, hogy a játékosnak 1-5 százalék előnye lehet a házzal szemben.

Thorp és Shannon sorra járták a kaszinókat, és mindenhonnan teli zsebbel távoztak. Egy átlagos hétvégén mai értéken 70 ezer dollárt (15 millió forintot) is megkerestek. A szerencsejáték ipar nem volt ellenfél Thorp hibátlan kártyaszámolási módszere számára. A kártyaszámolás számukra végülis még nem is létezett, így fogalmuk sem volt róla, hogy mi történik. Mikor elkezdett szokatlanul magas összegeket nyerni, a kaszinók főnökei, felfigyeltek Thorpra, és legtöbbjük meg volt róla győződve, hogy csal. Folyamatosan figyelték játék közben, áttanulmányozták a játékáról készített videofelvételeket, de semmi gyanúsat nem láttak rajta. Néhány kaszinó egy idő után megkérte Thorp-ot, hogy távozzon, mert egész egyszerűen túl sokat nyert, és még mindig nem tudták, hogy hogyan. 

1962-ben Thorp megírta a “Beat the Dealer” című könyvét, melyben részletesen bemutatta a „tizes számláló” rendszerét. A könyv egyből nagy siker, és modern klasszikus lett, eladásaiból is csinos kis vagyont gyűjtött. 1966-ban megírta a második kiadást is, melyben bonyolultabb rendszereket is bemutatott. Érdemes megjegyezni, hogy a kártyaszámolás hirtelen robbanása tulajdonképpen a kaszinók javára dolgozott, hiszen a legtöbben, akik kipróbálták, nem tudták olyan sikeresen alkalmazni, mint Thorp. 

Szerencsejátékos kirándulása után Thorp a tőzsdén alkalmazta matematikai zsenijét, és hatalmas vagyont szerzett értékpapírokból és a fedezeti alapokból. 

A szerencsejátékokra maradandó hatása volt, hiszen ötlete és eljárása az alapja a ma létező összes kártyaszámolási rendszernek, köztük a fentebb említett MIT-s csapat szisztémájának is. Kaszinók feletti dominanciája, és forradalmi gondolkodásmódja elismeréseképpen Thorp volt az egyike annak a hét embernek, akit beiktattak a Blackjack Hírességek Csarnokába.

 

Bookmark and Share