Peter Moody: Hogyan lettem Black Caviar trénere

Peter Moody körülbelül 250 versenylovat tréningezik. Egyikük, Black Caviar Ausztrália veretlen nemzeti ikonjává vált. Az In The Black magazin készített vele interjút.

 

Black Caviar az egyik legsikeresebb és legatlétikusabb ló, aki valaha is végigszáguldott a versenypályákon. A cikk írásának időpontjában a szoborszépségű kanca 22 versenye közül 22-t nyert meg, és a világ jelenlegi legjobb versenylovának tartják.

Peter Moody a trénere - ő is sikeres, de talán nem olyan atletikus. Megérzéseit, tapasztalatait és tudását tizenévesen kezdte el gyűjtögetni, mikor az ausztrál lóversenyzés nagyjaival dolgozott: a néhai Tommy Smith és Colin Hayes, valamint Bart Cummings mellett.

Moody minden nap hajnali 3-kor kel, hogy felügyelje a 250 rábízott ló pályamunkáját, és hordozza annak a terhét, amit egy nemzeti ikon – Black Caviar – tréningezése és jövőjének meghatározása jelent.  Ő egyébként, saját bevallása szerint egy “egyszerű fickó”, aki inkább csendben megiszik egy sört otthon, minthogy elegáns éttermekbe járjon. 

 

 

Moody-val a legnagyobb ausztrál pénzügyi cég vezérigazgatója, Alex Malley készített interjút az In The Black című (cégvezetőknek szóló) magazin számára.

 

Malley: Mi a legkedvesebb gyermekkori emléke?

Moody: Az a szabad élet, ahogyan felnőttünk. Csupa szórakozás volt, semmi kötöttség. Reggel 6-kor léptem ki a házból, és délután 6 körül értem haza, és valahogy egész nap találtunk valami tennivalót a szarvasmarha- és birkafarmon. 

 

Malley: Tehát a lovak magától értetődőek voltak?

Moody: A lovak mindig is jelen voltak az életemben. Tagja voltam a póni klubnak, azokat a lovasjátékokat csináltuk, amit az ausztrál gyerekek általában, aztán szerelmes lettem a telivérekbe és a versenylovakba.

 

Malley: Mi a legkedvesebb emléke Tommy Smith-tel kapcsolatban?

Moody: Tanulóéveimet Sydney-ben töltöttem. A 15. születésnapom előtt költöztem oda, hogy a nagyszerű Thomas Smith-nek dolgozzam. Vidám kis ember volt, nyilvánvalóan a szakmája mestere. Nagyszerű tanulási lehetőség volt. Az volt a csodálatos Randwickban, hogy annyi nagyszerű tréner dolgozott ott - Neville Begg, Bart Cummings, Tommy Smith – mindnyájan ugyanazon a pályán, tehát az egyiknek dolgoztál, és a többi háromtól, négytől is tanulhattál.

 

Malley: A vállalatok világában az ember a részvényesek érdekében irányítja az üzletet.  Ön a lovakat menedzseli a tulajdonosaik érdekében. Van különbség?

Moody: Egy befektetést igazgatsz. Néhány embernek ez egy hobbi, de ez egy iszonyatosan drága hobbi, és iszonyatosan nagy üzlet másoknak, és úgy irányítod, mint egy befektetést. Vannak olyan lovaim, amik 2000 ausztrál dollárt érnek, és vannak olyanok, amelyek 5 milliót… ezzel a vagyonnal kell gazdálkodnod, és megpróbálni maximalizálni – valóban sokban hasonlít egy bármilyen másik üzleti vállalkozáshoz.

 

Malley: Nagyon egyenes stílusa van.

Moody: Azzal szereztem hírnevet, hogy nagyon fekete-fehér vagyok, és ez valószínűleg hasznomra vált. Néha őszinte lehetsz valakivel, de nem tudod elmondani neki, hogy a lova lassú. Ezt általában nem kezelik túl jól, különösen akkor, ha saját tenyésztésükről van szó. De meg kell tenned. A lovakkal kapcsolatos történetnek a vételár a legolcsóbb része, aztán napról napra egyre drágábbak lesznek. Etetned kell őket, zsokét kell tenned a hátukra, takarót kell tenned rájuk. Megfontolt döntést kell hoznod, hogy megállsz, ha szükséges.

 

Malley: A szindikátusi tulajdonlás több ember számára megnyitotta ezt a lehetőséget. Támogatja ezt a tulajdonlási módot?

Moody: Ez egy nagyon jó dolog Ausztráliában a világ többi részéhez képest. Egy egyszerű munkás is egy champion versenyló tulajdonosa lehet. Épp most voltunk a Royal Ascoton, és egy átlagos utca-embere ott egyszerűn ezt nem teheti meg – ott ez „a királyok sportja”. Ázsiában a hihetetlenül gazdagok sportja. Amerikában, amennyire én tudom, hasonló a dolog.

 

Malley: Mik voltak az első megérzései, mikor meglátta Black Caviart?

Moody: Imádtam, de így utólag könnyű ezt mondani. Amit fizettem érte, összehasonlítva sok másik lóval, nem volt sok, 210.000 ausztrál dollár. 

 

 

Malley: Látott valamit a mozgásában?

Moody: Igen. Voltak hibái, amik a mai napig megvannak, de fogadtam rá, hogy az atlétikus képességei elnyomják ezeket a hibákat. Olyan lovat kell venned, melyben megvan az a bizonyos X faktor. Black Caviarnak hihetetlen ereje van. Mikor kancát vásárolsz, túlnyomóan azért veszed, hogy más kancák ellen versenyezzen. Black Caviar mellett eltörpül a legtöbb mén ellenfél, és a versenyben előnyt kap azért, mert kanca, tehát ez egy hatalmas előny. 

 

Malley: Az elsőszámú atléta edzőjeként ment Londonba… mi járt a fejében?

Moody: Úgy gondolkozom, mint minden jó edző – ha a dolgok rosszra fordulna, én leszek az, akit halálra rugdosnak. Nem a kapitányt teszik ki az állásából, nem a játékosokat teszik ki az állásukból – hanem az edzőt.

Black Caviar esetében egy nemzeti ikont menedzselsz. Akkora érdeklődést keltett a lóversenyzésben, amilyet évtizedek óta nem láttam a karrierem során. Egyfajta nemzeti kinccsé vált. A történelemben most először kormányfeladattá vált egy ló a parlamentben. Tavaly novemberben felhívtak a miniszterelnök irodájából, hogy a királynő találkozni szeretne Black Caviarral, de sajnos nem tudták beilleszteni a napirendjébe. Ez példa nélküli a modern korban.

 

 

Malley: Peter Moody számára mi a hajtóerő?

Moody: Ez az egyedülálló dolog velem kapcsolatban – nincsenek ambícióim. Az volt az ambícióm, hogy biztosítsam a családom számára az életet. Nem élek fényűző életet, kétszer vagy háromszor megyek el évente egy étterembe, hét-nyolc alakalommal ebédelek valahol. Akár holnap is visszavonulhatnék, van egy saját házam és birtokom, nincs szükségem nyüzsgő életmódra. Elüldögélek otthon, rágyújtok és elmegyek a helyi fociklubba. Én vagyok a legegyszerűbb fickó a világon.

Mikor egy új ügyfél jön az istállómba, azt mondom: Ha valaki olyanra van szüksége, aki fogja a kezét, és jól benyal, akkor rossz helyen jár. Ha valaki olyanra van szüksége, aki a megfelelő dolgot teszi a lovával, és nem rabolja ki, akkor megtalálta a megfelelő embert. Nem vagyok egy célkitűző típus. Minek add meg magadnak a bukás lehetőségét? Ugyanígy vagyok az ügyfelekkel is, óvatos vagyok. Inkább menjenek ki egy versenyre, és lelkesedjenek, ha jól fut a lovuk, minthogy úgy menjenek oda, hogy azt várják, hogy jól fog futni, aztán csalódnak.

 

Malley: Hány lovat tud irányítani egyidőben?

Moody: Talán többet, mint 250, és ebben benne van 800 ügyfél, kezdve az olyan emberektől, akiknek van 20 lovuk, egészen az olyanokig, akik csak 2 százalékos résztulajdonosai egynek. Ez ugyanolyan mint bármelyik másik üzlet – a lovak a könnyű részei a dolognak, az emberek kezelése a nehezebb feladat.

 

Malley: Egy egyenes ember számára ez egy rakás embert jelent, akivel beszélni kell. 

Moody: Az egyik nagy hibám, hogy nem igazán vagyok társasági ember. Semmi gondot nem okoz egy tömeg előtt beszédet mondanom, de ha lejövök a színpadról, inkább kisétálok a teremből, rágyújtok, és iszom egy sört magamban.

Kimegyek a versenyekre, és az ügyfeleimet a többi tréner szórakoztatja. Én lent vagyok a lovakkal. Összesen háromszor vacsoráztam együtt Black Caviar tulajdonosaival. Talán négyszer. És most a világ legjobb versenylováról beszélünk. Nem mentem el a londoni after-party-ra sem. Két társammal és egy sofőrrel elmentünk Newmarketbe, bementünk egy pub-ba és ettünk egy pizzát.  Pedig épp megnyertük a világ legnagyobb versenyét.  Ez Peter Moody. Akár tetszik, akár nem. 

 

Malley: Mik voltak azok az előkészületek, melyeket megtett annak érdekében, hogy csökkentse az utazás kockázatát?

Moody: Egy élő állatról van szó, sok a kiszámíthatatlan dolog van. 17 ezer kilométert repülsz, más környezetbe, más klímára, más feltételek közé kerül. Nem készülhetek fel minden eshetőségre, nem tudok olvasni a ló gondolataiban, nem tud beszélni hozzám. A legeslegjobb munkalovasomat és két helyettesemet utaztattam a lóval, mert én nem tudtam vele menni. A vezető állatorvost is vele küldtem – Dr. Peter Angus-t. Azt akartam, hogy legyen egy olyan valaki vele, aki kívülről-belülről ismeri.

Forradalmasítottuk a lovakkal való utazást, kompressziós ruhát adtunk rá, először a világtörténelemben. Úgy hiszem, hogy ezáltal sokkal jobban utazott. De szerintem a legnagyobb kockázat mindközül az volt, hogy olyan messzire vittük, egy világbajnok versenyló, aki életében először volt távol az otthonától.  

 

Malley: Voltak testi jelek a lovon, melyeket kezelni kellett?

Moody: Alapvetően egy hosszú szezon végén volt, pihenő előtt. Ha nem utazott volna jól, vége lett volna a játéknak. De jól utazott, és a többi – ahogy mondják – már történelem. Utólag azt mondom, az utolsó néhány hét azt mutatta, hogy egy kicsit alábecsültük az ellenfeleket. Az első ötből három azóta nagyon jó versenyeket nyertek meggyőző fölénnyel. Tehát sokkal jobbak voltak, mint amit vártunk, és ezért tudtak olyan közel kerülni hozzá. 

 

Malley: Azért van valami egy makulátlan karrierben. Nagy lehet a kísértés a tulajdonosok és a tréner számára [hogy így maradjon]. 

Moody: A legyőzhetetlenség aurája miatt ragadta meg annyira ez a ló az emberek képzeletét. Ha legyőzik, ez elillan. Én terelgetem a tulajdonosokat, de én leszek az, akit halálra rugdos a nagyközönség, ha ez a ló valaha is megérzi a vereség ízét.

 

Malley: Suttogott valamit világhíres neveltje fülébe, miután megnyerte a versenyt?

Moody: Elsodort a média, és két futammal később tudtam csak visszamenni hozzá. Bemész a bokszba, megpaskolod, és adsz neki egy puszit. „Jól csináltad, köszi.” De elég szerencsés vagyok, abban, hogy ezt minden áldott nap megtehetem.

 

 

Az interjú az In The Black magazin 2012. novemberi számában jelent meg.

 
Címkék: lóverseny,