Hogyan váljunk profi sportfogadóvá?

2014-07-31
Felmondani a munkahelyen, és profi sportfogadóvá válni sokak számára egy álom valóra válása lenne, de csak kevesek elég hozzáértőek és fegyelmezettek ahhoz, hogy valóban meg tudjanak élni hobbijukból…

 

Dave Cokin a Yahoo újságírójának elmagyarázta, hogy ő miért alkalmas erre a feladatra, Ronald Andrews pedig bevallotta, hogy ő miért nem volt az. 

 

Ugyanúgy, ahogy sok jövőbeli építész legózik, sok divattervező pedig már a babáinak is maga készíti a ruhákat, Dave Cokin is már gyermekkorában elkezdett készülni későbbi foglalkozására. Csak annyi a különbség, hogy Cokin egy kevésbé hagyományos szakmát választott magának. 

A Rhode Island-i Providencből származó, már régóta profi sport handicapperként dolgozó Cokin hatévesen tette meg első fogadását hoki minor-league meccsekre.  Mivel több családtagja is szerette a szerencsejátékokat, megengedték neki, hogy minden alkalommal, mikor elmentek egy meccsre, feltegyen pár dollárt a helyi bukinál a Rhode Island Redsre. 

“Persze szörnyű fogadó voltam, hiszen mindig a Redsre tettem” – mesélte Cokin. „Azt akartam, hogy nyerjenek, de leégtek. Borzasztóan játszottak. Persze még ha az utolsó helyen álltak volna, akkor is ők lettek volna a favoritok, mert a bukik tudták, hogy mindenki rájuk fog fogadni. Úgy rémlik, minden meccsükön veszítettem öt dolcsit.”

Idősebb korára szerencsére kicsit hozzáértőbben intézte a dolgait. A 70-es évek közepére már egy fogadási játékot szervezett középiskolás osztálytársainak. A 70-es évek végére már komolyabb, több tucat ügyfélt kiszolgáló illegális sportfogadási szolgáltatást futtatott. A 80-as évek elején pedig átköltözött Las Vegasba, és sport handicapperként kezdett tevékenykedni. 

Cokin egyike azon kevés embereknek, akik elég tudással rendelkeznek, valamint elég higgadtak és fegyelmezettek ahhoz, hogy sikeresek legyenek abban a szakmában, mely sok sportrajongó álma.

 

Egy szerencsejátékosnak a dupla-vagy-semmi fogadások 52,4 százalékát meg kell nyernie ahhoz, hogy ne veszítsen pénzt, ha pedig ebből szándékozik megélni, akkor egész évben közel 55 százalékot kell teljesítenie, hiszen a bukmékerek garantált nyereséget építenek be maguknak, így a fogadóknak 11 dollárt kell feltenniük, ha 10 dollárt akarnak nyerni. Az esetek felében nyerni megtévesztően egyszerűnek hangzik, azonban a vizsgálatok azt mutatják, hogy a sportfogadók 97 százaléka hosszútávon negatívban áll pénzügyileg - és a veszteség gyorsan halmozódhat.

 

A virginiai Ronald Andrews, aki kérésére álnéven szerepel ebben a történetben, 1991-ben, az egyetemi diploma megszerzését követően fogadott először, egy Duke - St. John kosármeccsre, ami a lehető legrosszabb eredménnyel zárult a számára: nyert. Ezután több meccsre is fogadott az egyetemi kosárlabda-bajnokságban, és miután zsinórban megnyert egy párat, Andrews legyőzhetetlennek érezte magát, és elkezdett komolyabb összegeket megjátszani. Nem sokkal később, miután szerencséje óhatatlanul megfordult, már a testvérének kellett kisegítenie egy 10 ezer dolláros adósságból.

Egy ilyen megalázó élmény a legtöbb ember számára ébresztőként szolgált volna, de Andrews nem tartozott közéjük. Túlzottan is elöntötte az adrenalin és az egó mikor nyert, és elmesélhette a haverjainak, hogy előre megérezte az eredményt. Ekkoriban 500 dolláros tétekkel fogadott a bukijánál vagy az interneten, azonban éves nyeresége vagy vesztesége elhanyagolható volt, mígnem 2006-ban megnyert egy pár egyetemi futball gyűjtőfogadást összesen 55 ezer dollár értékben.

A váratlan pénzesőn felbátorodva Andrews napi 1.000 dollárral kezdett játszani, felesége elől eltitkolva az összeget. Gyorsan eltapsolt 400 ezer dollárt, és kétségbeesésében ész-nélkül kezdett fogadni mindenre, hogy visszaszerezze veszteségét.

 

A mélypont 2007-ben érkezett el, mikor Andrews egy céges hitelkártyával kezdett el szerencsejátékozni. A cég könyvelőjének azt mondta, hogy fizetési előleget vett fel, melyet majd visszafizet, azonban egy Las Vegas-i üzleti úton 15 ezer dollárt játszott el, és ez végül felhívta a problémára a felsővezetők figyelmét.

“A főnököm felhívott, hogy találkozzam vele reggel 8-kor.” – mesélte Andrews. „Úgy hangzott, mintha minden rendben lenen, de egyből tudtam, hogy lebuktam, mikor megláttam, hogy a nagy-nagy főnök Mercedese a parkolóban áll. Azt mondtam magamban: ’Ez a hapsi soha nincs bent ilyen korán.’”

Andrews-t aznap kirúgta a főnöke, de befizette egy egyhónapos gyógykezelésre egy szerencsejáték függőket kezelő központba, és megállapodtak abban, hogy nem emel vádat, ha a szülei visszafizetik a pénzt, amivel tartozott. Összességében Andrews több, mint 200 ezer dollár adósságban úszott, mikor felhagyott a szerencsejátékkal úgy hat évvel ezelőtt, mikor rájött, hogy nem rendelkezik megfelelő személyiséggel ahhoz, hogy sikeres, profi szerencsejátékos váljék belőle. 

"Csak úgy lehetsz profi sportfogadó, ha elég fegyelmezett vagy ahhoz, hogy naponta csak két-három fogadást tegyél meg, de én ezt nem tudtam betartani." - mondta Andrews. "Ha kiválasztottam két-három meccset, egész jól ment, de éjjel fél 11-kor, hirtelen, még rámjött, hogy még játszani akarok. Így kerültem bajba. Elkezdesz vakon fogadni, és ez már a megrögzött szerencsejátékos viselkedése."

 

Kicsi az esélye, hogy egy olyasvalaki, mint Cokin ilyen csapdába essen, mert ő egyszerűen nem így van összerakva.

Cokin körülbelül heti 60 órát tölt a meccsek figyelésével, vagy a statisztikák elemzésével, hogy megtalálja a számára kedvező fogadásokat. A baseballban például sabermetric statisztikákkal szúrja ki azokat az underdogokat, akik többet érhetnek, mint amit a győzelem-vereség statisztikájuk, vagy a kezdő dobó pontja sejtet. Egyetemi futballban a szerzett és adott rushing yardokat tekinti barométernek, és a csapatok menetrendjét vizsgálva próbálja meg kitalálni, hogy azon a héten érzelmileg éppen a tető- vagy mélyponton lesznek-e a játékosok.

Cokin ritkán tesz fel egyetlen fogadásra többet, mint a bankrollja 2-3 százaléka, így általában minden évben csupán szerényebb profitot könyvelhet el, és csak néha örülhet különösen gyümölcsöző évnek, mikor kap egy bennfentes tippet, vagy elkap egy hosszabb szerencse-sorozatot. Bevételeit egy Las Vegas-i rádióműsorral egészíti ki, és más fogadóknak is ad el pénzért tippeket, de elsődleges bevételi forrása a sportfogadás.

"Az kell, hogy egy egységnyi profitom legyen hetente, és eddig idén nem állok így" vallotta be Cokin. "Nem vagyok elájulva attól, ahogy a 2014-es év eddig alakult. Meglehetősen pocsék szériám volt a conference bajnokságban. Néha jól megy, néha nem, de azért általában kiegyenlítik egymást. Azt kell csinálnom, hogy lenyelem azok felett az elvesztett tétek feletti csalódottságomat, melyeket meg kellett volna nyernem, és várok, amíg el nem kezdek nyerni olyan meccsekkel, melyekkel valószínűleg veszítenem kellett volna, mert ez is meg fog történni."

 

Cokin azért tud ilyen magabiztosan beszélni erről, mert egész felnőtt életében szerencsejátékozott. Eredetileg, mint már említettük, illegális fogadóirodát működtetett Providence-ben a 70-es évek végén, és csak akkor hagyott fel vele, mikor egy ügyfelét letartóztatták, mert drogot árult, és az enyhébb büntetés reményében mindenkit feldobott, akit ismert.

Egy nappal azelőtt, hogy letartóztatták, Cokint felhívta egy barátja a providence-i rendőrségtől, és tájékoztatta, hogy hónapok óta lehallgatják a telefonját, és, hogy másnap reggel 6 órakor mennek érte. Cokin annyit csinált, hogy nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy a rendőrség ne törje be. Legnagyobb döbbenetére a rendőrség ennek ellenére mégis berúgta ...

"Azt mondtam nekik. 'Nem volt bezárva. Egyszerűen csak ki kellett volna nyitniuk. 600 dolláromba fog kerülni a megjavítása.'" - mesélte Cokin. „Szerencsére elcseszték az ügyet, nekem pedig nagyon jó ügyvédem volt, így különösebb probléma nélkül jöttem ki az egészből. Azonban egyértelműen figyelmeztettek, hogy vagy továbbra is időről-időre berúgják az ajtómat, vagy más megélhetés után nézek. Hát, nem néztem más meló után, de elhatároztam, hogy Las Vegasba költözöm.”

 

Cokin eredeti terve az volt, hogy hasonló fogadóirodát indít Las Vegasban, de aztán észrevett egy hirdetést a Street & Smith című focimagazinban, melyen egy sport handicapper pénzért árulta a tippjeit a nagyközönség számára, és kitalálta, hogy ez lesz az ideális álca a számára.

Miközben új vállalkozásának beindításán dolgozott 1981-ben, Cokin megnyerte a Pro Football Weekly országos tippversenyét. Az ezzel szerzett nyilvánosság után egyre többen keresték fizetős tippjeit, és átgondolta annak a második fogadóirodának a beindítását.

"Akkoriban azt gondoltam. 'Az emberek fizetnek a véleményemért, vagy én is kockáztathatom a nyakam minden áldott nap, és csinálhatok valami illegálist.' Nem kellett hozzá nagy ész, hogy a legális utat válasszam."

 

A sportfogadói szakma jelentős fejlődésen ment keresztül azóta, hogy Cokin néhány évtizede belekezdett. Míg régebben havonta több száz dollár volt a telefonszámlája, mivel állandóan 900 számot kellett felhívnia friss információkért, és bennfentes tippekért, Cokin most mindezt az információt már megszerezheti az internetről. Ugyanakkor úgy véli, hogy most pont emiatt nehezebb előnyt szerezni, mint valaha, mert az információáradat mind az oddsmestereket, mind a nagyközönséget felkészültebbé teszi.

 

Minden szerencsejátékosnak több tucat története van azokról a lélekölő veszteségekről, amiket elszenvedett, de Cokin kedvenc anekdotái a legjövedelmezőbb győzelmeiről szólnak. Ott van például az az eset, mikor egy ügyfél, aki tartozott neki, egy olyan bennfentes tippel fizette vissza a tartozását, hogy a Narragansett Parkban egy lovat esélytelenként listáztak, mikor valójában egy magas minőségű New York-i versenyló. Vagy mikor egy boksz managerrel futott össze a sajtószobában, aki bizalmasan közölte vele, hogy sportolója halálra van rémülve ellenfelétől, és haza akar menni. Vagy az a tipp, amit pár héttel azelőtt kapott, hogy nyilvánosságra került volna 2011-ben, hogy a Boston Red Sox háza táján helyrehozhatatlan problémák vannak.

Az ilyen győzelmek segítettek Cokinnak fenntartania viszonylag magas bankrollját, és így csak ritkán kellett pánikolnia a szerencsétlen sorozatok alatt. Beismeri, hogy érzi a nyerési kényszer terhét, de bizonygatja, hogy ez semmi ahhoz a szorongáshoz képest, mint amit a fiatalon, az illegális fogadóiroda működtetése közben érzett.

"Nagyobb a nyomás azon az oldalon." - mondta. "Ott minden nap izzadsz, nehogy kifuss a pénzből, aztán izzadhatsz, hogy kifizessenek, mert előfordul, hogy az emberek nem fizetnek pontosan. A fogadási oldalon bármikor kivehetek egy nap szabadnapot, és ha veszítek - hacsak nem egy nagyon csúnya szériáról van szó - nem lesz jelentősebb hatása az életemre. Mikor a másik oldalon vagy, nincs szabadnapod, és állandóan csak remélheted, hogy nem rossz számot mondtál, különben kifosztanak."

 

Amint visszaemlékszik a Las Vegasban eltöltött több, mint négy évtizedre, Cokin cseppet sem bánja, hogy ezt a hivatást választotta. Nem csak, hogy már azóta a Rhode Island Reds meccsek óta tudja, hogy a sportfogadási ipar részese akar lenni, azt is elmondhatja magáról, hogy a család végig teljes mértékben támogatta handicapper pályafutása során.

Pár évvel ezelőtt Cokint megkereste egy Las Vegasi rádióállomás, hogy csináljon egy műsort, és kérték, hogy küldjön egy önéletrajzot. A meglepett Cokin nem tudta, hogy mit feleljen. „Csak ültem ott, és azt gondoltam ’Még azt sem tudom, hogy hogyan kell önéletrajzot írni. Mit fogok én ott csinálni? Néhány vállalati fickó majd megnézi, és azt kérdezi ’Egy bukival csináltatunk műsort?’’”

 

Csak egy profi szerencsejátékos tud úgy eltölteni egy iparágban négy évtizedet, hogy nem ír egyetlen önéletrajzot sem. Ez annak az igen kockázatos, igen jövedelmező szakmának az egyik vonzereje, melyben egy pár szerencsés kiválasztott megtalálja a sikert, a többség viszont szomorú történetekkel és üres pénztárcával tér vissza korábbi munkájához.

 
Címkék: sportfogadás,